Hétközi ötperces traktátus a közönségességről és a védekezésről
Hétközi ötperces traktátus a közönségességről és a védekezésről
Beszéljünk magyarul, érthetően, felelősen!
Egyre több az olyan jelenség, ami az egyéni és a közösségi kapcsolatokat rombolással fenyegeti. Nem csak itthon. Az erkölcstelenség egyre nagyobb teret nyer a mindennapi életben és mindenütt. A közönségesség utat nyit a rosszaságnak: a kárörömnek, az ostobaságnak és a barbárságnak a mesterséges intelligencia korszakában is. Feloldhatatlan ellentmondás? Világjelenség a közönségesség, a vulgaritás. Nem rendszerfüggő. Emberfüggő! Szembesíti az embereket legalantasabb tulajdonságaikkal.
Az udvariasság vagy a kegyes máz, olykor a szégyen eltakarásának évszázados álerkölcsi csapdáival. Veszedelmes, mert megakadályozza, hogy felismerjük mellbevágó közönségességeinket. A határtalanokat és a „negatív hungarikumokat”.
A látszaterkölcsök, a képmutatás, a kettős erkölcs az emberbarátiság látszatában tetszeleg, és közben megmérgezi a társadalmi kapcsolatokat. Emberséghiányossá teszi ezeket. Vajon ez az önámítás nemzeti önképünk része?
Vörösmartynk 1846 májusa előtt írt döbbenetes versében írja le a közönségesség „jellemtanát”:
Döbbenetes emberlátás. Bölcsességszerető és hazugságkerülő, egyéni és nemzeti tükörbenézésre hívó költőnk 180 éves következtetése: „Nincsen remény”. Valóban? Ezt látszik megerősíteni korunk számos felelős gondolkodója, aki a mai emberiség lejtmenetére reflektál. „Mentsük a menthetőt!” felkiáltással. Például napjaink német szociológus-bölcselője, korábban a göttingeni és erfurti egyetem tanára, Wolfgang Sofsky.
Mindenki önmagával terrorizálja a másikat
A közönségesség megsemmisít minden tiszteletet. A kölcsönös megvetés és ellenségeskedés légkörét teremti meg. A barátságos gesztust durva gesztusokkal váltja fel, abba az állapotba vezet, ahol mindenki önmagával terrorizálja a másikat. A közönségesség korántsem korlátozódik a test megnyilvánulásaira, az ásításra és a morgásra, a pofozkodásra és a szürcsölésre, a böfögésre, a nyilvános dadogásra, az obszcén viccekre vagy a magánéleti titkok felfedésére.
Az ízléstelenség nem korlátozódik bizonyos társadalmi rétegekre. Műveltségi szinteknek sem függvénye. A csúnya, durva és gonosz uralkodik mindenki felett, amikor valaki gátlástalanul szabadjára engedi késztetéseit. Évezredes férge az emberi jellemnek.
Ezért írta Pál:
Akik tudatlanul vagy még szörnyűbb, tudatosan a közönségesség prófétái, azoknak nincs kritikai távolságtartásuk önmagukkal szemben. A közönségesség minden etikát, de még etikettet is semmibe vesz – az őszinteség nevében!
A „lefele igazodás” antikultúrája
A közönségesek sajátos csoportja a szemteleneké. Minden ízléstelenséghez fenntartás nélkül csatlakoznak. A lefelé igazodás még a klasszikus kulturális ágazatokat is érinti. A nyelvet addig „reformálják”, amikor már senki sem hibázik, mert hibák halmaza a beszédük. A hagyományt úgy deformálják, hogy mindenki egyből megérti vagy félreérti. Sekélyes szolgáltatások garantálják a gyors élményt.
A színpadon durva gesztusok helyettesítik a szavak mélyebb értelmét.
Az ochlokráciában, a tömeguralomban csak az alantasok durva viselkedése érvényesül. A hamis egyenlőség ideológiája. Biztosítja, hogy senki ne jusson magasabb szintre. Mert minden embert a legalacsonyabb közös nevezőre taszít, a fizikai lét ösztönszintjére.
Udvarias – vulgáris
Udvarias világban az egyénnek csak kötelességei lennének, jogai nem. Lehetetlen lenne tiszteletet követelni másoktól. Az elismerést vagy önként adják, vagy egyáltalán nem. A vulgáris azonban radikálisan megfordítja ezt az aránytalanságot. Minden jogot magának követel. Közel kerül másokhoz, semmibe vesz minden magánéleti határt, és megdöbben, ha valaki még az orrát is fel meri húzni erre a „turkálásra”.
A vulgáris viselkedés hangos és durva. A szégyen vagy a bűntudat éppúgy idegen tőle, mint a finomabb örömök érzete. Látóköre szűk. Csak önmagát látja. Amikor tükörbe néz, nagyon elégedett. Soha nem gyötri a saját elégtelenségének érzése. Meg akar maradni olyannak, amilyen. Mivel megveti a formákat és a határokat, késztetései szabad utat kapnak. Nem ismer önkontrollt. Ha észrevesz egy hibát, hangosan vigyorog, és rámutat. Mások botlásai örömet okoznak neki. Követői ugyanolyan közönségesek, mint ő maga. Éljeneznek, és a combjukat csapkodják, ha felismernek egy gúnyolható helyzetet, embert.
A „tekintély” nekik éppen olyan, mint amilyenek ők maguk. Kérkedve megteszik, amit mások nem mernek megtenni.
Ám áldozatai néha maguk is annyira rabjai a nyilvánosságnak, hogy bármit eltűrnek. Nem állnak felette semmilyen banalitásnak. Minél bizarrabbak és szégyentelenebbek, annál nagyobb a visszhangjuk az őket sztárolókban.
Emberség önmagunkhoz, másokhoz
Ebben a megélt torzító tükörvalóságban hol a helyünk? Keresztyénekként? Amikor az ember embernek és önmagának is farkasa, amikor az ember fáj a földnek? Nem lehetünk egymás bárányai. Ez csak az Isten Báránya lehetett, istenméretű szelídsége minden világméretű kihatásával. És ez nem több, nem kevesebb, mint Pilátus felismerése: Ecce homo.
Nekünk Ő a jó társaság. A norma, a „sztár”. A közönségességből kiemelő erőforrás. Élő magaslati daru. A Feltámadott magas szintű, mégis mindig emberközeli valóságával. A kereszt és a feltámadás magasából világot láttató, értékelő, onnan új identitásra vezető Szabadító.
Nem istene, nem bohóca, nem rabszolgája, nem diktátora, érzelmi-szellemi despotája – „csak” embere. Ennyi elég lesz a mesterséges intelligencia és a világméretű közönségesség világjárványa idején is…
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
Comments
Post a Comment