ÁLDÓ KEZED ALÁ JÁRULUNK, URUNK

 

ÁLDÓ KEZED ALÁ JÁRULUNK, URUNK

Áldozócsütörtöki hódolás és a hitparabolás valóságszemlélet többlete

 

Dr. Békefy Lajos

 

Miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe.

Azok pedig leborulva imádták őt,

majd nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe

(Lukács 24,52) 

Isten üdvtettei tökéletesek, gyönyörűségesek, igazak. Ezt legvilágosabban az Úr Jézus szent parabola-útja ábrázolja ki vizuális élményekhez szoktatott tamáskodó szemünk elé. Csak akkor hiszem, ha a saját szememmel látom (János 20,25) – mondta Tamás, korunk kételkedő, de mégis bizonyosságra vágyó emberei képviseletében 2000 évvel ezelőtt. Kicsivel később megkapta Jézustól a választ: boldogok, akik nem látnak és hisznek (János 20,29). Ma, Megváltó Urunk mennybe vitetésének ünnepén boldogságunk oka: nem látunk testi szemmel, de lelkivel igen, ezért hiszünk. És ez a hit észreveszi a mai napon azt is, hogy a mennyei Atya üdvtette tökéletes, mert Fia útja nem maradt torzó, töredék, félbeszakadt. A mennyből szállott alá, a legmélyebb földi ponton keresztre feszítették, de az Atya feltámasztotta őt, felvitte a mennybe és maga mellé helyezte – a filippi levél gyönyörű és tökéletes megfogalmazású Krisztus himnusza szerint (Fil 2,6-11). Töretlen, tökéletes megváltói út. És mivel ilyen tökéletes kivetelezése volt útja a földön az atyai megváltó tervnek, amiben még maga az Atya is gyönyörködött (Máté 3,17), így mi is lelki gyönyörűséggel szemléljük ezt a tökéletes életutat. Spirituális csodálkozással fogadjuk magunkba, ahogyan bosszú helyett, átkozódás, perlekedés, szavakkal terjesztett lélekégető szitkok helyett belehajtotta fejét, szívét a felemelő atyai kézbe. Az emberiség első és egyetlen mennybevitetési ünnepén áldásra emelt kézzel távozott. És ez az áldó kéz sebhelyes, golgotai áldozata révén megváltó kéz, erős kéz lett a javunkra, amely képes a benne hívőket a pokolból a mennyekbe emelni. A szentföldi egykori sivatagi poros, vagy koponya-hegyi lélekszaggató kőutakról a mennyei üvegtenger mellé emelni hit által. Most belső látásunk előtt nyitva meg a szédületes utat, amit Jézus áldó keze révén akár naponta megtehetünk. Nincs az az űrhajó, ami ilyen rövid idő alatt, egy szempillantás alatt képes lenne kirepíteni a jelenvaló világ még digitálisan sem szépíthető nyomorúságai, mocskai,  beszéd-szeméttelepei közül. Egyedül a bennünk is tökéletes hit-parabolát építő Úr, mennyei Atyánk segedelmével, Lelke erejével képes erre. Csak a Szentháromságos gyönyörű együttműködés, tökéletes és szent erőkoncentráció képes erre.

Ő ma is áldó keze alá vonja áldatlanul megrontott, pártoskodás viszályába taszított népünket. És minden magyar szívét képessé teszi a csodalátásra: aki a mennyei üvegtenger vagy a mennybe vitt Krisztus keze felől tekinthet új szemléletmóddal napjaink feldúlt magyar valóságára. Ez a szakrális parabolisztikus látásmód így működik: segítségével nem a részre, hanem az egészre, nem csak a politikusokra, pártokra, és a pásztor nélkül bóklászó tömegekre nézünk, hanem áldozócsütörtök Urára, és arra az örömre, amit keze alatt megélhetünk. Talán még soha nem vált ennyire igazzá az ősi isteni bölcsesség, amit a Példabeszédek szerzője hagyott ránk is: Ha nincs mennyei látás, elvadul a nép (29,18). 

Ez a parabolisztikus, áldozócsütörtöki valóságszemlélet, legyen érte áldott Urunk!

Áldozócsütörtöki Magyarország ma sem, holnap sem mondhat csütörtököt, hiszen fölötte ma is megáll áldókezű Urunk, mindenki elé kirajzolva a magasabb horizontot: az egyéni sorosok fölé a családét, a családok fölé az egyházakét, helyi közösségekét, a politikai pártok fölé az egész nemzetet, a nemzetek fölé a népek világát. Budapest fölé a mennyei Jeruzsálemet. Nem az egyiptomi piramisok égre mutató, vagy emberi dicsőséget égre szögező magaslatai a miénk, hanem a Názáreti Jézus hegyi beszédének emberbarátian távlatos, "alacsony" hegye, a megdicsőülés hegye és az a tökéletes, gyönyörűséges, igaz parabolaút, amit Isten örök bölcs terve szerint Fia teljesített és végzett el – érettünk. Üdvösség-parabola mintaként! Így Ő az emberiség sorsát is bevégezte. Célba juttatta, otthonról haza. Legyen ilyen istenhorizontú, embert boldogító, áldásvételre, áldásadásra képes minden magyar ember ma és a jövendőben!

Mivel pedig ezen a napon, pontosan 50 éve állt Bázelben, a református templomban a felszentelő kéz áldása alá, amit a felszentelő svájci lelkészek, köztük édesapja, Röhrig G. Gyula egykori vrbászi lelkész felszentelő Igékkel tolmácsolt Röhrig Klaudia lelkésznőnek, az ordináció életre szóló eseményére hálával emlékezve, közzé tesszük az emlékező református lelkésznő írását. Solid Deo Gloria!

 

A POGÁNY EURÓPA EVANGÉLIUMOT

 KÍVÁN

 

 Írta dr. Békefy-Röhrig Klaudia

Lukács nagyszerű tudósításából, az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben olvasunk arról, hogy Pál és Barnabás visszaindul Antiókhiába a jeruzsálemi zsinat (Kr.u. 44-49) írásbeli határozatával. A levélben, ami az eredeti szöveg szavával alapvető dogmákat, tanításokat határozat formájában tartalmaz (ApCsel 16,4), ilyenek szerepelnek: a megtértek tartózkodjanak a bálványáldozati hústól, a vértől, a megfulladt állattól és a paráznaságtól. Pál második missziói útja kezdetekor ezzel a levéllel körbejárta azokat a városokat, ahol bizonyságot tett Jézusról. Jó látnunk, tudatosítanunk, hogy az első jeruzsálemi apostoli és presbiteri gyűlésen az apostolok és a presbiterek hozták meg a döntéseket. (Paritásosan!) Micsoda hitbeli és történelmi elkötelezés ez! A keresztyén misszió elején már működött egyfajta presbiteri, „laikus” rendszer, ha ezt nem is így hívták. Kétszer is utal Lukács erre a sajátos és egyenrangú együttműködésre: „mi, az apostolok és a vének” (ApCsel 15,23; 16,4). Lássák így és becsüljék így a mai presbiterek, világiak szolgálatukat, ami az egyház kezdete óta kedves és szükséges volt Istennek egyháza építéséhez és a hit terjesztéséhez!

Ha ránézünk a különféle bibliai atlaszokra, és megtekintjük Pál első három missziói útját, érdekes körkörösséget figyelhetünk meg. Az első missziói utazás Antióchiából indult ki, érintette Tarszuszt, Pál szülővárosát, majd Kis-Ázsia városait. Mintegy háromezer kilométert tett meg az apostol gyalog, hajón. Majd visszatért Jeruzsálembe. A második utazás innen indul, szintén Antióchián és Tarszuszon keresztül, majd vissza Jeruzsálembe. A központ, az indító gyülekezet mindig az antióchiai. Szép lelki rajzolat ez. Földi értelemben egy gyülekezet, az antióchiai a szíve a térítő utazásoknak, a háttér. Jeruzsálem a visszatérések után a számadás helye. De mindhárom missziói útnak a tengelye, Aki körül minden szó, igehirdetés koncentrálódott, és az egész missziói tűzet, lendületet táplálta, az a feltámadott és mennybe visszaemelt Krisztus. Ő adott Pál szívébe látomásokat a Szentlélek által, Ő adott nem fiatal lábaiba kitartást az első missziói út közel 3000 kilométerének megtételéhez, és a második út 5000 kilométeréhez. Mindehhez meghátrálás nélküli elhívás- és küldetéstudatot a második térítő út közel öt évéhez (47-52). Hasonlatosképpen kellene legyen ez mindannyiunk hívő szolgálatban. Ahol és amikor a szívünk minden erejét a lelki középpontból, a feltámadott és felmagasztalt Krisztusból nyeri naponta, ott lesz kitartás, öröm, drága hitélmény másoknak és nekünk is a szolgálatban. 

Pál és Barnabás előbb Derbébe, majd Lisztrába ment. Itt találkozott Timóteussal (16,1kk), aki szeretett tanítványa lett idővel. Hívő zsidó asszony volt az édesanyja, görög az apja. Etnikailag és vallásilag is vegyes házasságból származott. Mivel pedig Isten nem személyválogató, kihívta őt ebből a vegyes családi helyzetből. Pál nem akadt fenn a vér szerinti és életrajzi sajtosságokon, ahogyan ez bizony sokszor előfordul az emberek, még a „hívők” között is. A görögök nem mondhatták rá gúnyolódva, te zsidó vagy, a zsidók nem tekinthették őt jöttmentnek, hiszen a lisztrai és az ikóniumi testvérek jó bizonyságot tettek róla (16,2). Antiszemitizmus, vagy idegengyűlölet (xenofóbia) megtört a keresztyén testvérek jó bizonyságtételén, remény táplálta emberszemléletén. Már a kezdetek kezdetén! Azért, hogy Pál végképp lezárja mindenféle kártékony előítélet ártását, az evangéliumi bizonyságtétel előtt akadály-mentesítette Timóteus útját. Azzal, hogy felnőtt korban körülmetélte. Nem taktikából, nem megalkuvásból tette ezt Pál, hanem azért, hogy semmi ne állja útját később Timóteus bizonyságtételének. Micsoda előrelátás és Lélek vezette józanság! 

Tudjuk-e emberi előítéleteinket alárendelni Krisztus ügyének, az evangélium szolgálatának, s ha kell, önmagunktól is akadály mentesíteni az Ige útját?

Pál második missziói útja elején valami teljes világossággal megmutatkozik. Ez pedig a Szentlélek kulcsszerepe, vezető szerepe a misszió alakításában. Kétszer is olvassuk ezt: „a Szentlélek nem engedte nekik, hogy hirdessék az Igét Ázsiában” (16,6). Majd a folytatásban: „Jézus Lelke nem engedte őket” (16,7) Bitíniába. Micsoda vezetés! Aki az eke szarvára teszi a kezét, nem tekintgethet hátra. Aki a Krisztus által kijelölt küldetésben jár, nem tekereghet jobbra-balra. 

Az egyenes útnak célja van. A második missziói útnak nem kisebb tétje és célja volt Jézus Lelke által vezérelve, irányítva, minthogy az evangélium Kis-Ázsiából, az ősi szülőföldről, Jeruzsálemből és Antiókhiából átjusson Európába. 

Előfordulhat velünk is, hogy valamit a saját fejünk szerint akarunk mindenáron megvalósítani, ám sehogy sem megy. Ilyenkor tegyük fel a kérdést imádságban: 

Uram, a Te Lelked nem engedi tervemet megvalósulni? Kérlek, akkor mutasd meg a Te útadat, vezetésedet, akaratodat! 

És mindig kitűnik, hogy Jézus, a Szentlélek sokkal nagyobb feladatot és küldetést szán nekünk, mint amivel mi „kalkulálunk”! Pál Tróászban éjjeli látomást, víziót kap (16,9). Egy makedón, azaz európai férfi jelent meg előtte, aki ezt mondta: „Jöjj át Makedóniába, légy segítségünkre!” (16,9). 

A pogány Európa ezen a második missziói úton, Kr. után 47-52 között jelentette be egy makedón férfin keresztül igényét az evangéliumra. 

Csodálatos és lenyűgöző, vagy éppen magával ragadó isteni kegyelem, előrelátás! A látomás után elindult Pál Makedóniába, Európába. Hiszen „megértettük: Isten oda hívott minket, hogy hirdessük nekik az evangéliumot”. Körkörösen bővült a missziói pálya! Európa evangelizálása nem 20. századi egyházi program (de a 21. századra ismét égetően fontos lett!). Isten akarata volt ez már a Krisztus utáni 40-es évek második felében. 

Ma Európa újraevangelizálásának nagy kihívása előtt állunk. Vishal Mangalwadi indiai református filozófus, napjaink közismert evangélistája, aki megírta 600 oldalas nagyszerű könyvét arról, hogy a Biblia a világ szíve, s miként formált az evangélium Európából keresztyén kontinenst, a svájci Chrischonában évente többször vendégelőadó. Visszatérő intését személyesen hallgattuk meg:

„Testvérek, Európa elszakította magát krisztusi gyökereiről. Vagy visszatértek a gyökerekhez, vagy Európa előbb-utóbb eltűnik”.

A drága kincs, az Európát Krisztus földjévé, virágzó kertjévé formáló evangélium nem vallhat szégyent, s nem veszhet kárba. Mert „megértettük, hogy hirdessük nekik az evangéliumot” (16,10). Az mindenesetre több alázatra és hálára, meg előítélet oszlató józanságra kell intsen minket, magyar és európai keresztyéneket, hogy

a keresztyénség ősforrása, bölcsője, őshazája Bethlehem és Antiókhia. Nélkülük nincs Róma, Vatikán, Wittenberg, Genf sem! 

A Biblia szívdobogása onnan hallszik a világ végezetéig térben és időben is! Ez a Biblia pedig a mértéke és mércéje minden keresztyénnek minden kontinensen. A megértett, megélt evangélium a tétje, feltétele Európa megmaradásának is. „Ő visszajön, Sion, előbb, mint véled. Felfedi titkár minden szív előtt. Egy lélekért se érjen vádja téged, hogy temiattad nem látta meg Őt”. Ünnepeljük ma felszabadultan Urunk áldó kezét, áldozócsütörtöki jelenlétét.