BALTI TENGERKÉK ÉG-VÍZ, FEHÉR ÉJSZAKÁK KÜLÖNÖS FÉNYJÁTÉKA KÍSÉRI ÉLETÜNKET --- TÖRTÉNELMI REALITÁSOK, SZELLEMI VÉDŐHÁLÓK KÖZÖTT MISSZIÓBAN A „POSZT-SZOVJET” BALTIKUMBAN

 Cikkajánló: Mi történik, ha egy magyar református család hitből fakadó missziós útja a szovjet birodalom felbomlásának feszült, rideg valóságába csöppen? Békefy Lajos lelkész úr személyes hangvételű esszésorozatának folytatásában a vilniusi reptér és a lett-észt határ nyomasztó ellenőrzései után végre megérkezünk a finnországi fehér éjszakák tiszta, békés csendjébe. 33 év távlatából, mint lefojtott gejzír, úgy törnek fel a múlt képei: a balti népek sziklaszilárd jelleme, az isteni gondviselés védőhálója és Dosztojevszkij csillagos egének, fehér éjszakáinak igazságai. Egy emlékezetkultúránkat gazdagító utazás megrendítő „alulnézete”, amely nem a propagandára, hanem a Lélek igazságára épül. Olvassa el a balti misszió lebilincselő második részét! (DrPL)

BALTI TENGERKÉK ÉG-VÍZ, FEHÉR ÉJSZAKÁK KÜLÖNÖS FÉNYJÁTÉKA KÍSÉRI ÉLETÜNKET

TÖRTÉNELMI REALITÁSOK, SZELLEMI VÉDŐHÁLÓK KÖZÖTT MISSZIÓBAN A „POSZT-SZOVJET” BALTIKUMBAN

BL

Hiába, menthetetlenül szellemi lények vagyunk, még ha olykor nagyon is szenvedélyes hús-vér formában és formátumban. Hiszen mielőtt anyag formálódott volna, Isten szava mérhetetlen energiákkal Szentlelkén keresztül, a szellem és a Lélek univerzumlétesítő túlerejével kezdte megformálni a tohuvabohut, a feketelyuk mélységet, ahogyan a Teremtés könyve, a Biblia első sorai erről a leírhatatlan eseményről megszeppent néhány szóval hírt adnak (1Mózes 1. könyve). Majd az ember teremtése is szellemi-lelki, pneumatikus kiáradásként, kozmikus alkotóeseményként következett be. Az önelkötelező isteni parancs magának Istennek szólt: „Alkossunk embert a képmásunkra… és megteremtette Isten az embert a maga képmására” (1Móz 1,26-27). Az örök isteni Lélek/szellem anyagelőző ontológiai-lételsőbbségének és végtelen energiatöbbletének fantáziaképe lebegett bennem először olvasmányi szinten kamaszkoromban, ott, a győri Püspökvár vizparti kisbástyája fölött. Azokon a 1962-66 közötti nyarakon, amikor már nem csak tejnek italával tápláltam lelkemet, szellememet, hanem szilárd, olykor nagyon kemény eledellel: a baltikumi/königsbergi Kant protestáns filozófiájának krisztálytiszta szerkezetétől elragadtatva, a tiszta ész és a gyakorlati ész kritikájával. Majd a baltikumi-dán Kierkegaard fény-árnyék, vagy-vagyos filozófiájával, a másik nagy protestáns gondolkodó remetebarlangjába merészkedve a koppenhágai szürkületben. Dosztojevszkij hozzájuk képest lágyfehér, lágykék irodalmi színeivel, a fehér éjszakák szívbemarkoló histróriáival valóságos szélcsendes, sima tengerfelszíni, olykor tenger- és lélekmélységeket láttató szentpétervári szolíd kirándulás volt. Ám a Szent Iván éjszakák titokzatosságát és kamasz szívem gyúlékonyságát sem hagyta érintetlenül a nagy ismeretlen, a vonzalmak, vonzódások kamasz szerelmi élménye, ami olyan emanációval, kiáradással ömlött rám, mint svédországi megtérésem hitélményének vakító fehér fénye 16 évesen, meg Ingmar Bergman regénye, Az éjszaka mosolya. És a belőle készített Visconti film, a Le notte bianchi kockaképei. Olyan, az 1970-es években felnövő generációm számára lenyűgöző szereplőkkel, mint Marcello Mastroianni, az álmodozó Mario szerepében, Maria Schell a bizonytalankodó Natalia megjelenítőjeként, aki már egy éve várja jegyese, Tenant visszatérést, Jean Marais megformálásában. 

1993-as első észtországi utunk során mindezek az élmények áradó elevenséggel tértek vissza bennem, megtetézve 1965-ös megtérés élményemet, és azt a kamaszkori, tiszta szerelmet is visszaéreztetve, amit malmői nyaram hozott magával, a magyar ’56-os menekült szülők szőke szép leénykájával, Editkével. Az idősíkok lelkünkben variálódó kaleidoszkóp képei olykor kiszabadulnak az időrend diktátuma alól, és szabad vegyértékként, boldog kötetlenségben alkotnak újabb és újabb formációkat lelkünk vetítővászonán vagy az emlékezés sorsképernyőjén. Így voltam, vagyok mindazzal a kibeszélhetetlenül sokféle benyomással, ami megelőzte, kísérte, majd különös, vég nélküli színjátékként kísérte, kíséri baltikumi missziós utunkat. A függöny valószínűleg csak az utolsó szívdobbanás után gördül le végleg... 

Ezekkel a belső élményekkel és Isten Igéje biztatásával: "Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet…” (Máté 28,19) szálltunk be a Varsóba tartó MALÉV gépbe 1993 június első felében, ami két aprócska gyermekünkkel, Eszterkével és Dórikával vitt el minket a lengyel fővárosba. Babakocsi, babaholmi, bébiétel és Bibliák, szótárak voltak kézipoggyászunkban. És ajánló levelek Szebik Imre evangélikus püspök úrtól Litvánia, Észtország evangélikus érsekeihez, Hegedűs Loránt református püspök úrtól pedig a baltikumi református gyülekezetek lelkészeihez, presbitereihez. Varsóból néhány óra múlva kis gépen, ahol csak egyesével lehetett ülni, fehér éjszakába hajló érkezéssel eljutottunk Vilniusba, a Litván fővásrosba. Késés miatt éjfél után érkeztünk meg.

S hogy mi várt ott ránk, arra még legrosszabb álmunkban sem gondoltunk. Lévén, hogy akkoriban már a balkáni háború javában folyt, és feleségem, Klaudia még jugoszláv állampolgár volt jugoszláv útlevéllel, ami előre nem látható bonyodalmakat okozott. Nem sejthettük, hogy a szovjet befolyásnak, a múlt határellenőrzési rendjének ennyire élő a jelenléte a frissen levált baltikumi országokban. Ott szembesültünk azzal, hogy mennyire keményen él tovább az a rendszer, aminek egykori államterületén a kis baltikumi országok "csak" tagállamok voltak: Litvánia, Lettország, Észtország. Akkor kezdtünk el szembesülni a Budapetről nézve ismeretlen, reálkommunista világvalósággal. Furcsa sötét homály kezdett ráborulni álmaink és missziói tervezgetéseink fehér éjszakáira... De Isten figyelt és vigyázott ránk!

Hogyan és mit éltünk át? Azt például, hogy a jellegzetesen szovjet katonaöltözékben és sajátos katonaszagot és ugyanolyan Varsói Szerződbeli egyen-kalacsnyikovot markoló kiskatona nézett ránk rémülten. Idegen nyelvet nem tudó, morózus szolgálatukban úgy markolták meg Klaudiát, mint aki valamilyen bűncselekményt hajtott volna végre, s menekülni próbálna mondjuk Jugoszláviából. Hiába beszélt hozzájuk szerbül, nem értették vagy nem akarták érteni. Két síró gyermekünkkel külön bevezettek egy váróterembe, még nagyobb rémületükre, amint elvezették anyukájukat. Mint később kiderült, a reptéri határellenőrzés parancsnokához. Jó fél óra után kísérték vissza, ugyanolyan marcona és sötét tekintettel, mint ahogyan fogadtak minket. Többlet munkát jelentettünk nekik? Vagy valamilyen „fogásra” számítottak? Mint kiderült, a kísérőlevelek - angolul és németül -, meg főként a hivatalos egyházi pecsétek (Dokument jeszt? Harasó) a nacsalnyikok birodalmában némiképpen oldani kezdték a kezdeti ellenséges hozzáállást. Amikor a parancsoknak Klaudia elkezdte mondani, hogy a litván lutheránus érsek és az észt érsek is vendéglátónk, és hivatkozott arra, hogy pár hete Budapesten személyesen találkoztunk az észt külügyminiszterrel, aki már akkor jelezte: bárhol, bármilyen helyzetben nehézségünk támad, hívjuk vagy hívattassuk fel őt, segíteni fog, hogy missziói célú utazásunk kijelölt állomáshelyére, Tallinnba eljussunk. Ő valóban ismerte az akkori baltikumi világot, és nem véletlenül ajánlotta fel segítségét. Szükség is volt rá, többször is.

Még csak ennyit az odautazás hullámhegyeiről-hullámvölgyeiről: a vilniuszi szállodában ott kavargott az egész szovjet világ mint egy megvalósult Chagall-festményen, hatalmas szamovárral a recepciós pulton, turbános kereskedők, vágottszemű keletiek fürkésző, zsákmányra kiélezett forgatagában. Asszonyok burkában, mások népviseletben, egy felbolydult, változó világ színpadi figuráiként. Hiszen a nagy birodalomban is fordult akkortájt a történelem kereke. Nem véletlen, hogy amikor nagy nehezen, hullafáradtan Klaudia a két kicsivel ruhástól dőlt bele az agyontúrázott, furcsa szagokat árasztó ágyba, csak kis nyugalmat kért. Nem sikerült biztosítani. Pár pillanat múlva döngettek a szállodai szobaajtón, s kérték, menjek le a receprióra, éjjel egy körül, telefon hívás vár. OK, válaszoltam, s megkértem Klaudiát, hogy a szekrényt és a fotelt tolja a bejárati ajtó elé távozásom után. s ha nem jönnék vissza, reggel szóljon érsek úrnak és kérjen tőle segítséget. – Nem volt rá szükség, jó egy óra múlva, a derengő baltikumi éjszakában, visszatértem. Vonatindulásig a hajnallal együtt mi is derengőre fogtuk magunkat - féltünk, bizonytalanodtuk? Igen, és imádkoztunk.  Ami ezután következett, az sem volt semmi.

Mindezek, s a még ezután következő váratlan hidegzuhanyok, ellenőrzések, bizalmatlan hivatali szemlék, a vészfékkel megállított vonat körüli hivatali macerék a lett-észt határon, ahol Klaudiát ismét eltüntette a határellenőrzés nem csak fél órára, én pedig a két leánykával a zöld szovjet trojka dolláron megvett szürke pokróc-csendjében próbáltam nyugtatni magamat és gyemekeinket, ezt ismételve: aki elkezdte a jót, az véghez is viszi, ne féljetek! Már csak magamban tettem hozzá: a Seregek Ura és Megváltó Urunk Lelke velünk marad minden helyzetben – Ők megígérték. Ez a bizonyosság segített visszaadni a nyugalmat és a reményt kicsinyeink szívébe – és a mienkébe is.

Két hét múlva, amikor a finnországi  Hyvinkää  tiszta, békés, fehér éjszakás csendjében, derengő éjfél utáni szűrt fényben gyermekeinket felültettük a gyermekkímélő gumilibikókára, meg a gumihintára, és a gumimászókának számukra szokatlan formációira, már csak halvány emlékként ötlöttek fel a kezdeti nehézségek. De hogy milyen mélyre mentek Isten napkeltéjének és a fehér éjkszakáknak olykor nagyon sötét élményei, az is jól mutatja, és bizonyítja, hogy 33 év után ma is az emlékképek lefolytott gejzírként törnek au emlékezet és emlékezés felszínére. Spirituális emlékezés-kultúra? Igen! Az is tényeknél több mélyvalóság, ha ezek a fordulatok kimaradnak az életünkből, és a napi sajtóra, meg a hivatalos propagandára kellett volna hagykoznunk a csillagok és a világok történelmi fordulásáról, biztosan torzkép élne bennünk azokról a napokról és a történelemről. De így  alulnézetből nem! Hála az Úrnak, plasztikus, sokszálú szőttesként maradnak lelkünkben azok a napok – és győztes bizonyosságként a tenger lenyűgöző végteglenje, kékségének és a fehér éjszakáknak különös színjátéka. Meg a kicsiny, de erős baltikumi népek egyenességének, sziklaszilárd jellemességének a tapasztalata, amiről lesz még mondanivalónk…

"Gyönyörű éjszaka volt, egyike azoknak az éjszakáknak, amilyeneket csak fiatalkorunk ismer. A mennybolt olyan csillagos, olyan derült, hogy feltekintve rá, az ember önkéntelenül is azt kérdezi magától: Valóban élhetnek hát gonoszok is, ily szép ég alatt? És ez a gondolat, kedves olvasóm, szintén fiatalos, nagyon fiatalos. De bár sokáig lehetne a szíved fiatal!”. (Dosztojevszkij)